The folder contains: 2 sound files of interview (2 .mp3 and 2 .dss); info, personal information sheet, consent form, summary; Holocaust, narrative biographical interview, Jew, hiding, forced labour, disguised as Arrow Cross militiaman
A mappa tartalma: interjú 2 audio fájlja (2 .mp3 és 2 .dss); info, adatlap, hozzájárulási nyilatkozat, összefoglaló; holokauszt, narratív életútinterjú, zsidó, bujkálás, munkaszolgálat, nyilasnak öltözés
Az interjúalany Nagyszőlősön született az 1920-as évek első felében. Élete első öt évét Párizsban töltötte, mivel apja egy francia filmstúdiónál dolgozott operatőrként. Miután hazatértek, Sándor Ungváron kezdett magyar iskolába járni, azonban apját „gyanús elemnek” minősítette az állam, ezért a gyereknek később át kellett iratkoznia máshova. A harmincas évek második felében nagyapja hatására közel került a cionizmushoz, és tizenöt osztálytársával együtt csatlakozott a sómér mozgalomhoz. Társaival mindennap félretették az otthon uzsonnára kapott pénz (egy korona) felét, és amikor összegyűlt a kellő összeg, mindig vettek egy facsemetét az izraeli „Masaryk-kibucnak”
Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem elektromos szakján tanult tovább, 1944-ben pedig mesteri vizsgát szerzett. Ennek köszönhette, hogy még ugyanebben az évben, amikor behívták munkaszolgálatra, egy műszaki alakulatba osztották, és egy Horthy-ligeti gépgyárban dolgoztatták. Amikor a gyárat szétbombázták, egy csepeli hadiüzembe került, ahol beszervezték az ún. antifasiszta ellenállásba. Tevékenységük leginkább szabotálásból állt, legnagyobb eredményük az volt, amikor sikerült kisiklatniuk egy vonatot, és ezzel órákra megbénították a termelést. Ennek következtében viszont – mivel az igazi tetteseket nem sikerült leleplezni – a százados egy fiatal fehér karszalagosokból álló egységet tizedelt meg. Mivel Sándor, aki a többiekkel együtt egy vagon tetején megbújva nézte végig a vérengzést, majdnem feladta magát, a kommunista sejtvezető inkább úgy döntött, hazaküldi Pestre bujkálni, nehogy lebuktassa az egész csoportot. Pesten a Bethlen térről küldték el a Vadász utcai üvegházhoz azzal, hogy „keresse Artúrt”, vagyis – mint később kiderült – Weisz Artúrt, a háború alatt mintegy 4500 embernek menedéket adó Vadász utcai üvegház tulajdonosát. Meg akarta hálálni a kapott hamis papírokat, aminek a vége az lett, hogy ő is beköltözött a házba, és a háború végéig a sómér ellenállás tagjaként működött.
Az üvegházban Carl Lutz segítségével ezrével gyártották a svájci védleveleket, amelyeket aztán kiosztottak az üldözöttek között. Az ellenállás tagjaira hárult továbbá az üvegházban bujkálók élelmezésének a háború végén már egyáltalán nem egyszerű feladata is, amit a legkülönbözőbb módokon oldottak meg. Maga Sándor többször öltött Wehrmacht- és nyilas egyenruhát és ült be német teherautó volánja mögé, hogy élelmet vagy éppen embereket szállítson az üvegházba, novemberben pedig egyszer az Andrássy út 60-ból szökött meg egy szál nadrágban. A nyilasuralom idején többször razziáztak a Duna-parton, és nem egyszer spontán tűzharcba keveredtek nyilas kivégző-különítményekkel.
Január 12-én, mivel már semmi étel nem maradt az üvegházban, elvállalta, hogy elfogatja magát az oroszokkal, és segítséget kér tőlük. A csapatok 18-án hajnalban érkeztek meg, és ígéretükhöz híven ellátták élelemmel az üvegház lakóit. Ezek után az interjúalany néhány társával együtt még egy ideig segített a szovjeteknek felkutatni a fasisztákat, végül pedig hazaküldték Ungvárra. Hazatérve kellett szembesülnie vele, hogy apja üzletét kirabolták, a lakásukba pedig idegen emberek költöztek. Az édesanyját egy tábor evakuálása közben, az apát pedig egy gyár udvarán végezték ki a németek. A holokausztot egy nagybácsi, két nagynéni, és az anya egyik másodunokahúga élte túl a családból.
Sándor a háború után nem sokkal megházasodott, feleségétől, aki szintén holokauszttúlélő, egy gyertmeke született. Ő maga 1947-ig nem tudott szabadulni egy rendőri-katonai alakulattól, amelybe gyakorlatilag erőszakkal szervezték be, ezek után viszont nyugalmasabb életet kezdett élni. Mivel magas állami összeköttetései voltak, az ötvenes években nem szűkölködött megbízatásokban: rábízták Kárpátalja iparának megszervezését, iskolákat, kulturális intézményeket alapított, és miután 1956-os tevékenysége miatt két évet kellett dolgoznia egy kőbányában, ismét magas pozícióba jutott az iparügyi minisztériumban. 1989-ben költözött át Magyarországra, nem sokkal ezután pedig a családját is áthozatta.