The folder contains: 2 sound files of interview (2 .mp3 and 2 .dss); info, personal information sheet, consent form, summary; Holocaust, narrative biographical interview, Jew, ghetto, death march, camp
A mappa tartalma: interjú 2 audio fájlja (2 .mp3 és 2 .dss); info, adatlap, hozzájárulási nyilatkozat, összefoglaló; holokauszt, narratív életútinterjú, zsidó, gettó, halálmenet, láger
Kelemen Gáborné Karcagon született a harmincas évek első felében, egy neológ zsidó család egyetlen gyermekeként. Egy karcagi zsidó iskolában kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, jó tanárok felügyelete mellett, barátságos környezetben. Tíz éves korában a polgáriban folytatta az iskolát, ahol már gyerekként szembesülnie kellett az antiszemitizmussal tanárai és osztálytársai részéről.
A háború kitörése után az édesapját, akivel szoros volt a kapcsolata, behívták munkaszolgálatra. Édesanyja egyedül maradt Karcagon vele és nagyanyjával, itt érte őket a német megszállás is. Rövidesen gettóba hurcolták őket, ahol egy hónapot töltöttek, még viszonylag jó körülmények között (volt mit enni, és naponta egyszer vízért is kimehettek a faluba). Egy hónap múlva a szolnoki cukorgyárba szállították őket, ahol már mindennaposnak számítottak a csendőrök zaklatásai. Szolnokon azután egy héten belül bevagonírozták őket, és elindították a transzportot a nyugati határ felé.
A magyar-német határon az osztrákok átvették őket a magyar csendőröktől (ekkor kaptak először vizet az úton), és nem sokkal később megérkeztek a strasshofi gyűjtőtáborba. Itt mindenek előtt nyilvántartásba vették őket, és elvették a náluk maradt értékeiket (vagyis amit a magyar hatóságok meghagytak nekik). Ezek után fürdőbe vezényelték a transzportot, majd egy orvosi bizottság megvizsgálta és különböző munkatáborokba osztotta szét őket. K.G.-nének és családjának olyan szerencséje volt, hogy mindegyikőjük (ő és édesanyja, a nagymama és két unokaöccse, köztük az ismert író-újságíró, Kertész Péter) együtt tudott maradni: mindnyájukat a simeringi gázgyárba küldték dolgozni. Az interjúalany a konyhában végzett különböző munkákat a többi gyerekkel, édesanyja pedig a gyár területén takarított. Egy idő után lebombázták a közelben álló barakkjaikat, ettől kezdve a közeli Stadlauból, hitlerjugendes kísérettel jártak be dolgozni. Elég jó körülmények között éltek ekkoriban, kevésbé szerencsés sorstársaikkal szemben nem kellett appelokat, szelektálásokat átélniük, és az ellátásuk is kielégítő volt. A gyár felé menet gyakran segítették őket a helyiek is élelemjeggyel, pénzzel és egyéb apróságokkal. A hitlerjugendesek a gyár saját őrszemélyzetéhez hasonlóan nem bántalmazták őket.
Néhány hónappal később azonban visszakerültek Strasshofba, ahonnan tovább vitték volna őket egy ismeretlen helyre, de egy bombázás során a szövetségesek elpusztították a kiválasztott vasútvonalat, ezért néhány nap veszteglés után visszavitték őket Strasshofba. Ekkor már nem voltak olyan kedvezőek a körülményeik: éheztek, nagy volt a zsúfoltság, és a kápók is gyakran bántalmazták őket. A nagy szigor ellenére már sejthető volt a hamarosan bekövetkezendő felszabadulás: bár természetesen nem kaptak híreket a háború menetéről, a fronthelyzet aktuális állásáról, de a német tábori őrség egyre feltűnőbben kezdett készülődni, majd szép lassan elszivárogni a táborból. Végül teljesen eltűntek, és nem sokkal később megjelentek a lágerben a szovjet katonák.
Az első öröm után a magyarok igen gyorsan útra keltek. K.G.-né és családja is elindult –egyedül a nagymama nem tartott már velük, aki természetes halállal hunyt el egy osztrák kórházban, szívbetegség következtében – és Pozsonyon keresztül hazautaztak Karcagra. A házukat teljesen kifosztva találták, és mint kiderült, az apa Mauthausenben halt meg már a felszabadulás után, flekktífuszban (külön tragédia, hogy a felesége egyik képeslapja nyomán, a családját keresve próbált meg Ausztriába jutni rendkívül a kedvező munkaszolgálati körülmények közül, ahol szinte biztos lett volna a túlélése, és eközben fogták el a németek, miután segítője, a munkaszolgálaton felettesének kirendelt főhadnagy orosz fogságba esett – később ő adott hírt a családnak a haláláról). Ezért beköltöztek az egyik barátjukhoz, akinek 5 gyermeke és a felesége halt meg Auschwitzban, és nála laktak egy évig.
A negyedik polgári után az interjúalany Pestre került, ahol a Szenes Anna Leányotthonban tanult varrni. Az intézetből kikerülve azonnal munkát kapott egy Auschwitzot megjárt maszek varrónőnél, és itt is dolgozott egészen addig, amíg 1949-ben férjhez nem ment. A házasságából három gyermeke született, férjétől az ötvenes évek során elvált. Gyerekeivel és unokáival a mai napig nagyon jó a kapcsolata, bevallása szerint ez adja neki a legtöbb erőt.
Válása után újra munkát vállalt, és huszonhat évet dolgozott egy szövetkezetben. Ezután betegsége miatt leszázalékolták, azóta nyugdíjas.