The folder contains: 2 sound files of interview (2 .mp3 and 2 .dss); info, personal information sheet, consent form, summary, transcript; Holocaust, narrative biographical interview, Jew, hiding, ghetto, death march, forced labour
A mappa tartalma: interjú 2 audio fájlja (2 .mp3 és 2 .dss); info, adatlap, hozzájárulási nyilatkozat, összefoglaló, interjú átirat; holokauszt, narratív életútinterjú, zsidó, bujkálás, gettó, halálmenet, munkaszolgálat
Mezei Béláné az 1920-as évek első felében született Újpesten. Édesapja értelmiségi családban nőtt fel, ő maga mégis munkásként dolgozott egész életében. Szociáldemokrataként tevékeny részt vállalt az 1919-es eseményekben, és évtizedeken keresztül aktív tagja volt a vasutas szakszervezetnek. Édesanyja sokáig háztartásbeli volt, később egy mozi büféjében dolgozott. Az interjúalanynak és öccsének nyugodt gyermekkora volt: nem voltak gazdagok, de nem is szenvedtek hiányt semmiben, amihez a család jómódú rokonai is nagyban hozzájárultak, elsősorban ruhákkal és egyéb apróságokkal. Nem voltak mélyen vallásosak, de tartották a nagyobb ünnepeket, és a gyerekek zsidó hittanra is jártak.
A család 1935-ben beköltözött Pest belvárosába, M.B.-né itt járta ki a polgárit. Elmondása szerint gazdag, következésképp tájékozottabbnak tartott rokonai nem javasolták, hogy megpróbálkozzon a középiskolával, mondván, mire eljutna odáig, már nem lesz lehetősége letenni az érettségit. Ezért 16 évesen titkárnőként kezdett dolgozni Sopronban. A háború kitörésekor 1940-ben származása miatt visszaminősítették raktári munkássá, de a valóságban továbbra is titkárnőként dolgozhatott egy csendőrezredes mellett, egészen 1943-ig, amikor viszont ténylegesen elvesztette az állását. Közben öccsét elvitték munkaszolgálatra, ahonnan nem tért vissza: Hidegségen halt meg tífuszban, tizenkilenc évesen.
Az interjúalanyból hamarosan német nevelőnő lett egy gyáros családnál, ekkor még biztonságban élt. Ez az időszak a németek bevonulásával zárult le, amikor is családjával csillagos házba kellett vonulniuk. Egy Jókai téren lévő házba kerültek, ahol vegyesen laktak keresztények és zsidók, itt nem kellett annyira nyomorogniuk. A kijárási tilalom miatt nem sokat tudtak a külvilágról, napi két-három óránál többet nem voltak kint.
Október 20-án reggel fegyveres csendőrök törtek rájuk, és a férfiakat keresték. M.B-né édesapja ekkor fogott egy kenyeret és egy darab szalonnát, és velük ment, azonban többé nem tért haza. A háború után egy társa elmondta, hogy Kőszegen lőtték agyon.
Az interjúalany nem sokáig maradt egyedül édesanyjával: néhány nappal később jött a felszólítás, hogy minden 16 és 45 év közötti nő jelenjen meg a zuglói KISOK (Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja) pályán. Mivel az anya 45 év felett volt, ő nem ment lányával, aki két szomszéd nővel vonult be. A KISOK pályáról a Ferihegyi repülőtérre hajtották őket, ahol egy félig kész épületben kellett aludniuk a lépcsőházban. Másnap Fótra vitték őket árkot ásni. Barakkokban laktak, és egy gémes kútnál mosakodhattak hajnalban, az őrök jelenlétében. Az oroszok közeledtére elkezdték visszafelé hajtani a csoportot. Nagytéténynél négy-öt éjszakát vesztegeltek anélkül, hogy enni adtak volna nekik, és utána is csak egy-egy darab nyers krumplit kaptak. Végül megindultak Kispestre, hogy ott bevagonírozzák őket, de november 7-én az interjúalanynak a két melléverődött szomszéddal sikerült megszöknie. Ekkorra magas szárú cipőjének már teljesen levált a talpa, és mind a hárman igen rossz állapotban voltak, de hajnalra a zuhogó esőben sikeresen hazavergődtek a Jókai térig. A házmester felesége tiltakozása ellenére beengedte őket, amivel megmentette az életüket.
Másnap édesanyjával megbeszélték, hogy ő Újpestre szökik, ahol több nagybátyja és nagynénje élt, akik mind keresztényekkel kötöttek házasságot. Itt nagynénitől nagynéniig, nagybácsitól nagybácsiig költözött hogy huzamosabb ottlétével egyiküket se sodorja veszélybe, de végül elkapták, és a gettóba vitték. Itt élte meg a felszabadulást.
Mikor az oroszok bevonultak, egy nagynénjével anyja keresésére indult, akit végül régi, Jókai téri lakásukban találtak meg. Együtt kezdtek új életet: az interjúalany a vasutas szakszervezetnél kapott munkát, de később számos munkahelye volt: dolgozott üdülőigazgatóként, gyorsíróként, titkárnőként, egészen a 90-es évek közepéig. A negyvenes évek végén egy másik holokauszt túlélőhöz, Mezei Bélához ment hozzá, aki a Don-kanyarból tért haza. Férjével annak 1973-ban bekövetkezett haláláig nagyon jó maradt a kapcsolatuk, annak ellenére, hogy rövid időn belül szétváltak. Házasságon kívül született lánya is a Mezei nevet kapta.
Két unokája és két dédunokája van. 1996 óta egy idősek otthonában él.