The folder contains: 1 sound file of interview (.mp3 and .dss); info, personal information sheet, consent form, summary; Holocaust, narrative biographical interview, Jew, ghetto
A mappa tartalma: interjú 1 audio fájlja (.mp3 és .dss); info, adatlap, hozzájárulási nyilatkozat, összefoglaló; holokauszt, narratív életútinterjú, zsidó, gettó
Turcsányi Péter jómódú polgári családban született 1936-ban. Édesapja főtisztviselő volt, de a zsidótörvények miatt elbocsátották, így egy ideig a család anyai ágának textilüzletében dolgozott. 1942 körül az apát munkaszolgálatra vitték, majd 1944 végén Mauthausenbe deportálták, ahol nem sokkal a tábor felszabadulása után életét vesztette.
Az interjúalany 1942-ben kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, de a háború és az 1944-es év közbeszólt. Tavasszal édesanyjával a Szemere utcába kellett költözniük egy csillagos házba, ahol az elkövetkező néhány hetet töltötték, és amelyről rendkívül kevés emléke maradt. Egy nap, mikor valamilyen ügyben egész nap a városban voltak, arra érkeztek haza, hogy a lakókat az utolsó emberig elvitték. Úgy gondolták, hogy nem maradhatnak ott egyedül, elhatározták, hogy egy közeli rokonnál húzzák meg magukat a Dembinszky utcában. Mivel a sárga csillagot nem tették fel, Péter édesanyja pedig anyanyelvi szinten beszélt németül, gyakorlatilag német katonai kísérettel vonulhattak végig a városon. A Dembinszky utcában csak néhány napot töltöttek, mivel sikerült menlevelekhez jutniuk, és a Szent István park egyik védett házába költöztek.
Itt már gyakorlatilag csak annyi hely jutott számukra, hogy néhány négyzetméteren meghúzzák magukat, hiszen a lakásban több család zsúfolódott össze. Ekkorra már éheztek: egyetlen táplálékuk a sárgaborsó volt, amit egy kályhán vízben megfőzve, levesre, illetve főzelékre is csak halványan emlékeztető formában ehettek. A nyilasok rendszeresen tartottak razziákat a házban, amelyek során újabb és újabb csoportokat vittek a Duna-partra. Péternek és édesanyjának valahogy sikerült elkerülniük ezt a sorsot, így végül a ház pincéjében élhették meg felszabadulásukat.
A háború után a családnak sikerült visszaszereznie Tátra utcai lakását – igaz, csak társbérletben az azt kiigénylő nyilastól – és bár bútoraikat és egyéb ingóságaikat addigra széthordták, lassanként sikerült élhető egzisztenciát felépíteniük. Az interjúalany folytatta iskoláit: a négy elemi után a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba, innen pedig közgazdasági technikumba került, ahol 1954-ben sikeresen fejezte be tanulmányait. Ezt követően jelentkezett a jogi, majd a közgazdasági egyetemre, de a sikeres felvételi vizsgák ellenére helyhiányra hivatkozva nem vették fel. 1954-től abban a szövetkezetben kezdett dolgozni az anyagbeszerzési osztályon, amelyben édesanyja (aki később újból férjhez ment) titkárnői állást töltött be. 1956-ban egy gumiabroncs-értékesítő vállalatnál helyezkedett el.
Az elkövetkező években több alkalommal is munkahelyet váltott, mivel újra és újra könyvelői posztokra került. Végül a Kohó- és Gépipari Minisztériumnál sikerült külkereskedelmi álláshoz jutnia, és 1961-től egészen 1992-ig itt dolgozott. Végül azonban mégsem innen ment nyugdíjba, mivel 1992-ben, akkor már osztályvezető-helyettesként elment a minisztériumból, és három éven keresztül egy magáncégnél dolgozott, az előzőhöz hasonló munkakörben.
A nyugdíj óta nem vállalt újból munkát. 1962 óta nős, két gyermeke és három unokája van.