The folder contains: 1 sound file of interview (.mp3 and .dss); info, personal information sheet, consent form, summary; Holocaust, narrative biographical interview, Jew, ghetto, death march, camp
A mappa tartalma: interjú 1 audio fájlja (.mp3 és .dss); info, adatlap, hozzájárulási nyilatkozat, összefoglaló; holokauszt, narratív életútinterjú, zsidó, gettó, halálmenet, láger
Sipos Béla 1925-ben született Szamosszegen. A faluban ekkor még tizennyolc zsidó család élt. Béla édesapja bádogos kisiparos, édesanyja pedig háztartásbeli volt. Öt testvére volt, négy lány, és egy fiú.
A háború előtt elvégezte az elemi, és a polgári osztályokat, és 15 éves korától két évig még jesivában is tanult. A polgári utolsó két osztályát már Tatán végezte. A leventeoktatásban is részt vett, ahol szerencséjére egy emberséges oktató keze alá került, aki a zsidó tanulókkal is jól bánt. Már iskola alatt elkezdett segíteni apja bádogos műhelyében. Amikor a háború kitörése után, 1942 őszén a családfőt munkaszolgálatra vitték (Kisvárdára, majd onnan Kijev közelébe), átvette tőle a műhely vezetését. Keményen kellett dolgoznia, tetőket, tűzhelyeket javított, de ezek már a munka szempontjából is súlyos évek voltak, mivel egyre nehezebb volt vashoz jutni. Ezért kiegészítő keresetért egy textilüzlet biciklis szállítója lett. 1944 húsvétjára az apa is hazatérhetett a családjához.
1944 tavaszán a családnak a település összes zsidó lakosával együtt be kellett vonulnia a mátészalkai gettóba. Körülbelül két hetet töltöttek a gettóban, ahol egy étterem nagytermében helyezték el őket.
A deportálások májusban kezdődtek. Béla családját az utolsó transzporttal indították el, vagononként hetven emberrel. A transzportot Kassánál adták át a németeknek, és innen már egyenesen Auschwitz-Birkenauba deportálták őket.
A táborban a megékezést követően szelekció következett. Megmaradt csomagjaikkal a kezükben, a nőknek a férfiaktól különválasztva, ötös sorokban kellett elhaladniuk a szelektálást vezénylő orvos előtt. Itt a családot szétválasztották. Az interjúalany apjával és bátyjával, valamint egy ismerős testvérpárral a munkaképesek közé került, édesanyját azonban rögtön elgázosították. A szelekciót követően az életben hagyottak Birkenauba kerültek, ahol első útjuk a fürdőbe vezetett. Itt szőrtelenítették és fertőtlenítették őket, majd azonosító számot tetováltak a karjukra. Miután megkapták a rabruhákat, a C lágerbe kerültek.
Béláék három napot töltöttek itt, eközben mindössze egyetlen alkalommal kaptak élelmet. Ezt követően Béla bádogos képzettségének köszönhetően apjával együtt kedvezőbb munkabeosztásba került: egy Auschwitz közelében létesített üzemből kellett dolgozni járniuk a környékre, elsősorban tetőjavításra és egyéb bádogos munkákra. Bátyja, mivel szabómesterséget tanult, másik csoportba került, és Mauthausenben vesztett életét.
Az interjúalany 1944 júliusától a következő év elejéig volt Auschwitzban. Január 10-én a németek elhajtották a foglyokat a táborból. Első éjszaka egy kiürített fogolytáborban óriási vérengzést rendeztek: a kimerült és legyengült raboknak a barakkok körül kellett szaladniuk, és aki nem bírta, azt azonnal kivégezték. A következő napon egy nyitott vagonba zsúfolták az életben maradtakat, és Prágába szállították őket. Innen gyalog haladtak tovább, a végállomás Sachsenhausen volt. Itt április végéig egy repülőgép-gyárban dolgoztak, ekkor (egy nagy veszteségeket okozó bombázást követően) gyalog hajtották őket egy közeli településig. Néhány nappal az indulás után Béla édesapját a szeme láttára lőtték agyon egy árok szélén, mert nem bírt lépést tartani a menettel. A foglyokat május 8-án szabadították fel az amerikai-angol csapatok. Béla negyvenkét kilót nyomott ekkor.
Felszabadítóik először is élelemmel látták el, és egy laktanyán szállásolták el őket. Az interjúalany egy pesti munkaszolgálatostól megtudta, hogy egy ismerőse Bergen-Belsenben van, ezért odautazott, és ott is maradt, ameddig teljesen fel nem épült. 1945 második felében ért Magyarországra. Először Budapesten töltött egy kis időt, innen pedig vonattal Debrecenbe utazott, ahol rokonai éltek. Itt találkozott húgával, aki rajta kívül egyedüliként élte túl a háborút a családból. Együtt mentek haza Szamosszegre, amelynek több mint százfős zsidó lakosságából mintegy tucat ember tért csak vissza.
Béla húga rövidesen férjhez ment, ő maga pedig tanulni és dolgozni kezdett. Miután elvégezte a malomipari szakközépiskolát, egy malomban kapott állást, ahol 1951-ig dolgozott. Ezt követően egy komáromi malomban volt raktáros, majd áthelyezték Naszályba, egy másik malom igazgatói székébe. 1954-ben elvitték katonának, utána is a malomiparban maradt, egészen 1956-ig, amikor is Budapestre költözött, és a textiliparban kezdett dolgozni. Először egy rokona textilüzemében dolgozott, majd önállósította magát: kibérelt egy pincét, és egy szövetkezetnek kezdett dolgozni, amelybe később be is lépett. Az ötvenes évek végén végül megállapodott: harminc éven keresztül dolgozott egy munkahelyen, a szövetkezet kereskedelmi részlegén, innen ment nyugdíjba 1988-ban.
A háború után is vallásos életet élt, amíg tudott zsinagógába is eljárt. 1960-ban nősült meg, gyermekük nem született.