The folder contains: 2 sound files of interview (2 .mp3 and 2 .dss); info, personal information sheet, consent form, summary; Holocaust, narrative biographical interview, Jew, ghetto, hiding
A mappa tartalma: interjú 2 audio fájlja (2 .mp3 és 2 .dss); info, adatlap, hozzájárulási nyilatkozat, összefoglaló; holokauszt, narratív életútinterjú, zsidó, gettó, bujkálás
Kálmán György az 1920-as évek derekán született egy ötgyermekes zsidó családban. Édesapja fővárosi tanítóként dolgozott, édesanyja pedig otthon volt vele, és testvéreivel. Sokszor kellett költözniük (először Zuglóban, majd a belvárosban laktak különböző helyeken, végül pedig a hetedik kerületben kötöttek ki), a sokgyerekes, hangos családot nem sokan szívelték.
György hetedik kerületi iskolákban végezte az elemi, és a polgári osztályokat, a pedagógus apa szigorú felügyelete mellett. Az iskolában már tapasztalható volt a korra jellemző zsidóellenesség, Györgynek is számtalan megkülönböztetést kellett elviselnie. Az érettségi után az interjúalany – követve édesapja elvárásait – bőrdíszművesként kezdett dolgozni, és be is lépett a szakszervezetbe, ahol később, már a háború alatt beszervezték az ellenállásba.
A háború alatt többé-kevésbé tipikus utat járt be a család. Az apát elbocsátották a munkájából (1943-ban halt meg természetes halállal), György egyik bátyját behívták munkaszolgálatra (a másik fiú még 1941-ben meghalt szívbetegség következtében), ahonnan nem tért vissza többet. Györgyöt 1942-ben hívták be Vácra sorozásra, de a rossz lába miatt katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Ennek következtében édesanyjával és lánytestvéreivel a fővárosban vészelte át a háborút.
Először egy belvárosi csillagos házba kerültek, ahol egy másik családdal éltek egy lakásban, egyre szűkösebb körülmények között. Innen az Erzsébet körútra költöztek, végül pedig egy újlipótvárosi védett házban kötöttek ki, ahol már öt-hat család élet egy fedél alatt. Bevallása szerint rengeteg rendes emberrel volt dolguk, akik segítették, vagy ha szükséges volt, bújtatták őket.
Egyszer, miközben hazafelé tartott a védett házba, a Szent István Körúton elfogták a nyilasok, és bevitték az egyik nyilasházba. Egy éjszakát töltött itt, ezalatt megverték, és minden értéket elvettek tőle, másnap pedig tovább vitték az óbudai téglagyárba. Két-három napot töltött itt más zsidókkal együtt. Csak annak köszönhette, hogy nem vitték el, hogy nővére korábban minden lehetséges védlevelet beszerzett (többek között a Carl Lutz jóvoltából a cionisták által sokszorosítottakat is), ezeket a cipője sarkában hordta, és a téglagyárban mindig azt tudta felmutatni ellenőrzéskor, amelyiket éppen aktuálisan érvényesnek kiáltottak ki. Végül sikerült lefizetnie egy csendőrt, aki először elkísérte őt a gettóba, majd innen haza, a védett házba. Itt húzták ki az ostrom végéig nővérével és haldokló édesanyjukkal, míg egy hajnalban arra ébredtek, hogy oroszul beszélnek körülöttük.
A háború után igyekeztek úgy boldogulni, ahogy tudtak: vidékre jártak élelmiszerért, cserébe pedig ruhákat vittek le. Egy év múlva már egy bazárban dolgozott, ahol öngyújtót, és tűzköveket árult. Később átkerült a Marhaértékesítő Nemzeti Vállalathoz, ahol a megszálló szovjet csapatok ellátásának koordinálásában vett részt. Később a Begyűjtési Minisztériumba került, ahonnan 1957-ban távolították el. Ezt követően a sertéstenyésztésben dolgozott, és viszonylag korán ment nyugdíjba, mert leszázalékolták a beteg lába miatt.
Az ötvenes években házasodott meg, felesége varrónő volt, egy gyermekük született.